Ugorjunk árkot!

Történt egyszer, hogy a farkas, a róka és a nyúl versenyeztek, hogy ki tud
nagyobbat ugrani. Hosszú, széles árok volt az erdő szélén.
Odaállt a róka a partjára, és így kiáltott:
– Hosszú lábam, rövid fülem, lompos farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Zsupsz, már bele is esett. Utána a nyúl ugrott.
– Hosszú lábam, hosszú fülem, suta farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Ügyesen átugrotta, és már futott is tovább. Utoljára ugrott a farkas.
– Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Odapottyant a róka mellé. Mély volt az árok, nem tudtak kijönni, és már nagyon éhesek
voltak. A róka kitalálta, hogy ha a farkas segít neki kimászni, akkor majd kihúzza őt is. A
farkas ráállt a dologra, a hátulsó lábaira ágaskodott, a róka pedig a hátára kapaszkodott, s egy
ugrással kinn termett az árok szélén. Úgy szaladt, hogy hátra sem nézett, a farkas pedig még
most is várja, ha azóta meg nem unta.

Válasz

Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar.
- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.
- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.
Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.
De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.
És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:
- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.
Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!
A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.
Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a tulipán így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.
Erre a fehér pillangó így felelt:
- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.
A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.
- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!
De a szívtelen tulipán így felelt.
- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.
- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.
Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.
Süss fel nap, süss fel nap,
Szárogasd meg szárnyamat,
Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

Válasz

A nyulacska csengője

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza.

Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát.
Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.
Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.
Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.
Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.

Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.
A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.
A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.

A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.
A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.

Itt a vége, fuss el véle,
ha nem hiszed, járj végére!

Válasz

Gazdag Erzsi: A kiskakas rézgarasa

Elgurult egy rézgaras.
Fölkapta egy kiskakas.

Ha fölkapta, jól tette,
a bögyébe betette.

De a bögye kidobta,
mérges lett a kakasra.

Összeszidta a kakast:
"Búzát adjál, ne garast!"

Kis kakas a piacon
búzát vett a garason.

Ezt adta a begyének,
most már békén megélnek.

Válasz

A nyulacska csengője

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza.

Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát.
Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.
Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.
Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.
Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.

Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.
A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.
A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.

A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.
A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.

Itt a vége, fuss el véle,

Válasz

Miért alszik a medve télen?

Réges-régen történt, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a világ leghatalmasabb rengetegének közepén. Valamennyi állat összegyűlt az erdei tisztáson, hogy megválasszanak valakit, aki a méhkaptárakra felügyel.
A méhecskék ugyanis panasszal fordultak az erdő lakóihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a távollétükben folyton dézsmálja a mézet.
Mindenki ott volt bizony, aki valamit is számított az erdőben. Ott volt az ezermester harkály, ott volt a róka, ott voltak az őzek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli időben még békességben éltek egymás mellett valamennyien.
Egy hosszú fülű nyuszi volt az értekezlet elnöke.
- Azért gyűltünk itt össze – pislogott álmosan -, hogy kinevezzük a méhkaptárak őrizőjét. Ugyan ki vállalkozna erre a megtisztelő feladatra közületek?
A meghívottak között ott volt természetesen Miska medve is, vadonatúj, pompás barna öltönyében. A nyuszi kérdését néma csend követte, senki sem sietett jelentkezni, mert hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdőben.
Nos hát ha senki nem vállalja – dörmögte Miska medve -, én hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot az erdő lakóinak kedvéért!
Az egybegyűltek közfelkiáltással nevezték ki Miska medvét az erdei mézek őrizőjévé. Méltóságteljesen, szorgalmasan látta el feladatát – legalábbis ezt híresztelte magáról -, mert bárki merészkedett a méhkaptárak közelébe, mindenkit sorra elzavart.
Mindez a nagy fáradtság hiábavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az állatok tanácsához, és bejelentették, hogy érthetetlen módon mindennap kevesebb lesz a méz a kaptárakban. Egyben azt is kérték, hogy mielőbb sürgősen vizsgálják ki az ügyet.
Egy reggel három kiküldött: egy róka, egy nyúl és egy veréb, anélkül, hogy Miskát erről értesítették volna, váratlanul megjelent leltárt csinálni. A veréb előreröpült, s méghozzá olyan nesztelenül, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan abbahagyja a torkoskodást, mert talán mondanom sem kell: ő volt ám a méhkaptárak dézsmálója!
A veréb sietve repült vissza, és mindezt iziben közölte a rókával meg a nyuszival. Újra összehívták tehát az állatok tanácsát, és az összes állat jelenlétében megfosztották Miskát mézőrzői tisztségétől.
Sőt büntetésből száműzték egész tavaszig a barlangjába, ott kellett tartózkodnia egész télen át – ezt a bölcs ítéletet hozták -, hogy semmiféle újabb kópéságot ne követhessen el őkelme.
Azóta alszik – mert mi mást is tehetne? – a medve télen mindig a barlangjában.
Azonban hiába tiltották el a méztől, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzájuthat, nem veti meg még ma sem.

És hacsak teheti: jól a mézes köcsög aljára néz manapság is őkelme.

Válasz

Ugorjunk árkot!

Történt egyszer, hogy a farkas, a róka és a nyúl versenyeztek, hogy ki tud
nagyobbat ugrani. Hosszú, széles árok volt az erdő szélén.
Odaállt a róka a partjára, és így kiáltott:
– Hosszú lábam, rövid fülem, lompos farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Zsupsz, már bele is esett. Utána a nyúl ugrott.
– Hosszú lábam, hosszú fülem, suta farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Ügyesen átugrotta, és már futott is tovább. Utoljára ugrott a farkas.
– Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp! De nagy ez az árok!
Odapottyant a róka mellé. Mély volt az árok, nem tudtak kijönni, és már nagyon éhesek
voltak. A róka kitalálta, hogy ha a farkas segít neki kimászni, akkor majd kihúzza őt is. A
farkas ráállt a dologra, a hátulsó lábaira ágaskodott, a róka pedig a hátára kapaszkodott, s egy
ugrással kinn termett az árok szélén. Úgy szaladt, hogy hátra sem nézett, a farkas pedig még
most is várja, ha azóta meg nem unta.

Válasz

La Fontaine: A tücsök és a hangya

Mit csinált a tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.

Szomszédjában élt a hangya:
éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télre.

"Búzát? - szólt a hangya sógor. -
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?"

"Mit csináltam? Kérem szépen
muzsikáltam - szólt szerényen
tücsök mester. - Aki kérte,
nótát húztam a fülébe."

"Nótát húztál, ebugatta?
Nohát akkor - szólt a hangya -
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok."

Válasz

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, és betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, s elkezdett kiabálni:
Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba!
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet!
Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égõ kemencébe!
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égõ kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! – Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.
Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak!
A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
Szídd fel, begyem, a darázst, szídd fel, begyem, a darázst!
Erre a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bõ bugyogóm fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
-Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
-Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
-Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt!
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belõle, még máig is él, ha meg nem hal.

Válasz

A nyúl meg a tavaszi hó

Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:

- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.

Azt felelte a nyúl:

- Alighanem olvadsz az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!

Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.

- Sajnállak hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.
Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.

- Mi is lesz velem nélküled? – kesergett tovább a nyúl. – Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?

Aztán gondolt egyet:

- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat. Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!

Megvígasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.

Válasz