Kányádi Sándor: Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,
este hazatérni:

fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

Válasz

Kányádi Sándor: Nyári zápor

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

Válasz

Kányádi Sándor: Szeptemberi töprengés

Hogyha nekem szárnyam volna,
délre szállnék, mint a gólya.
Nem kellene óvodába
járnom, aztán iskolába.

De azért jó mégse volna
elrepülni, mint a gólya.
Édesanyám bánatában
folyton sírna énutánam.

Le is teszek végleg róla,
csak azért se leszek gólya.
Inkább járok, óvodába
azután majd iskolába.

S mire mindent én kijártam,
s mégse nőne ki a szárnyam,
tudom már, hogy mit csináljak:
elszegődöm pilótának.

Válasz

Kányádi Sándor: Bokor alján


Bokor alján ibolya,

ágak hegyén barka,

a kerítés tetején

csörög egy nagy szarka.



Illatos az ibolya,

és a barka selymes,

a szarka meg szemtelen;

szemtelen és nyelves.



Csokorba az ibolyát,

melléje a barkát!

Hess el innen- ha tudod,

hessentsd el a szarkát!

Válasz

Kányádi Sándor:Szemerkél az őszi eső


Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.

Válasz

Kányádi Sándor: Őszi biztató


Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.

Válasz

Kányádi Sándor: Az okos kos


Lucskos, latyakos ősz vége volt, akárcsak most,

mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt, fajtiszta racka,

sajnálta is nagyon a gazda, de nem volt mit tenni,

mivel a kos nem tudott viselkedni.

Mindig tilosba járt, s volt úgy, hogy hetekig odahált,

máskor meg naphosszat tekergett kedvére,

(mint akinek nincs meg a leckéje).

S mikor már rosszat gondolhattak volna,

hogy most aztán vége: farkas vagy medve valami megette,

csak előállt , mintha mi sem történt volna.

Tűrt, tűrt a pásztor, aki egyébként jámbor ember hírébe állott,

és még büszke is volt olykor a kosára.

De egyszer csak megelégelte a dolgot.

Tarisznyát vett a vállára, szarvon fogta a kost,

és elvitte a szóban forgó őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár, s hogy annyi újat láthat.

Kíváncsiságból szarvára is vett egy mézeskalácsos sátrat.

Lett erre riadalom, lárma:

- Vigyázzon, ember, a kosára, ha már nem tudta megnevelni!

Erre a pásztor a kosnak, a kos a kalácsosnak, a kalácsok meg a

földre estek.

Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.

Aztán meg a garázda kos egy kofa kosarára vetett szemet,

s dézsmálni kezdte, mint egy mihaszna kecske.

- Hogy kerülne már rúdra a bőröd! - eképpen zsörtölődött,

a most már cseppet sem jámbor pásztor.

- Hogy lenne belőled pörkölt, te ördög, te átok! -

s nyomatékul botjával reá vágott.

Módfelett mulattatta a népet a látvány.

Most valaki hozzájuk lépett.

- Pörköltet mondott bátyám? Úgy legyen!

Mészáros vagyok, s a kost ezennel megveszem.



Meg is vette, sokat nem alkudoztak.



Indulni kellett máris a kosnak.

S indult a pásztor is megkönnyebbülten:

- Na végre, hogy tőled is megmenekültem.

Haza is ért még délre.

S hát ki jön szembe véle az udvaron? Ki az ördög?

- Kos ez, nem pörkölt!

- Ne-e-em bizony gazdám, volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem, ezennel megjelentem.

Meghalni nem volt kedvem, s amikor észrevettem a hentes kését,

menten a hátuljának mentem, s a késével, mit megfent, szépen a

sárba nyekkent.

Talán még most is ott van a pocsban.

Hol van az előírva, hogy buta minden birka?!

A vásár különben szép volt, én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor túladni rajta a pásztor,

vitte vásárról vásárra, de hiába: a kosból nem lett pörkölt.

A pásztor meg csak zsörtölt, s hűséges barátok lettek,

mire megöregedtek.

Válasz

Kányádi Sándor: Nyári zápor

Virágon lepke,
tarka pillangó,
körüle zümmög,
donog a dongó.

Fű, virág, minden
áll mozdulatlan.
Izzad a lepke,
olyan meleg van.

"Borul, beborul,
Vigyázz, pillangó!
Bújjunk, bújjunk el" -
dongja a dongó.

Felhő az égen,
borul a napra.
Megáll a lepke
egy pillanatra.

Libbenne szárnya,
jaj, de már késő.
Dördül az ég, és
zuhog az eső.

Zuhog a zápor,
ázik a lepke.
Szorítja szárnyát
nagy dideregve.

Aztán a felhő
ahogyan támadt,
fordít a tájnak
hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és
a kis pillangó
szárítja szárnyát,
s donog a dongó.

Válasz

Kányádi Sándor: Bokor alján

Bokor alján ibolya,

ágak hegyén barka,

a kerítés tetején

csörög egy nagy szarka.



Illatos az ibolya,

és a barka selymes,

a szarka meg szemtelen;

szemtelen és nyelves.



Csokorba az ibolyát,

melléje a barkát!

Hess el innen- ha tudod,

hessentsd el a szarkát!

Válasz

Kányádi Sándor: Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
énekem-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.

Válasz