Móra Ferenc: A JÓ ORVOSSÁG

Beteg volt a kislányom, pedig semmije se fájt. Csak étvágya nem volt, meg aludni nem tudott.

- Bizony, vérszegény ez a kislány - veregette meg a doktor bácsi Panka sápadt képét. - No, de majd segítek ezen a városi kisasszonyon. Nem kell neki más orvosság, csak reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára meg kolompszó.

Nagyot néztem az orvos szavaira - de aztán megértettem. Szedtük-vettük a sátorfánkat, s másnap már kint voltunk a pusztán. Sárgarigók köszöntöttek bennünket, mikor harmatos hajnalon megállott kocsink a fehér tanya előtt. S uramfia, Pankának az volt az első szava, ahogy beugrott az eresz alá:

- Jaj, apuskám, odaadnám a törött lábú babámat egy pohár friss tejért.

No, a Bimbó tehénnek még a baba sem kellett, mégis adott friss tejet. Nem is egy pohárral, hanem kettővel, örömömben visszafütyültem a sárgarigónak:

- Áldja meg az isten azt a tudós doktor bácsit! Már látom, hogy használ az orvossága. Hát még ha a tücsökmuzsika megszólal ebédre!

Azért persze egy kicsit messzebb kellett menni. Aranyos búzaföldeken, árnyas gyümölcsösö­kön, vadvirágos réteken keresztül. Messziről hallottam, hogy milliom tücsök pengeti a hegedűjét a tiszteletünkre:

- Ki-ri, ki-ri, ki-ri?

Ki ri? Hát bizony Panka volt az, aki majd ríva fakadt már az éhségtől. Én ugyan nemigen tudtam enni az örömtől, de ő megfelelt az én részemnek is.

Öreg diófák árnyékában hevertük keresztül a délutánt, s hazafelé kolompolt a csorda, mikor a pázsiton nekiültünk a vacsorának. Biz az csak húsos szalonna volt meg friss túró. De olyan jóízűen evett belőle Panka, hogy öröm volt nézni.

Két hét se telt bele, piros lett a kislányom arca, mint a rózsa. Azóta minden sápadt városi gyereknek merem ezt az orvosságot ajánlani: reggelire rigófütty, ebédre tücsökhegedülés, vacsorára kolompszó.

Válasz

Móra Ferenc: Sétálni megy Panka...

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába,
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be,
Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!

Ha a dűlőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

Válasz

Móra Ferenc: Csalimese

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
S hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam.
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.

Válasz

Móra Ferenc: A kiváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Válasz

Móra Ferenc: Kertem alján

Kertem alján
Lombot ontva
Vén akácfa vetkezik,
Ablakomba
Búcsút mondva
Nyújtogatja ágkezit.

Ha szökellő
Őszi szellő
Simogatja sudarát,
Gallya rebben,
Halk zörejben
Sírja vissza szép nyarát.

Puszta ágad,
Bármi bágyadt,
Bármi búsan bólogat:
Vén akácom,
E világon,
Nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
Nyomorával,
Átaluszod a telet -
Új virággal,
Lombos ággal
Kelteget a kikelet!

Válasz

Móra Ferenc: Zengő ABC……

Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengős csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az Isten, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Suhog a sok sas madár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.

Válasz

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe:
"Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán:
"Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba –
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
"Uraságod mit akar?"
"Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" –
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára:
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér -
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!

Segítettek a baján
végre móddal-okkal:
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér –
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!

Válasz

Móra Ferenc: Levelek hullása

Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.

Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
—Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni. Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat. A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:
Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!
Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.

Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.

Válasz

Móra Ferenc: Csalimese

Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
S hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.

Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam.
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.

Válasz

Jakab és a zab

Egyszer volt, hol nem volt, túlonnan túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy gazdaember, s annak egy kicsi legény szolgája, akinek Jakab volt a neve. Mondja egyszer a gazda Jakabnak:
- Eredj, fiam, Jakab, a mezőre, s arasd le a zabot.
Elment Jakab, de az ebadta kölyke nem aratta le a zabot. Nem ám, nem aratta le, de nem is dugta haza az orrát.
Megharagszik a gazda, küldi a kiskutyát, hogy harapja meg Jakabot. Na bezzeg, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.
Nosza, küldi a gazda a botot, hogy verje meg a kiskutyát. De a bot nem verte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.
Még jobban mérgelődött a gazda, s küldte a tüzet, hogy égesse meg a szófogadatlan botot. De bizony a tűz nem égette meg a botot, a bot nem verte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.
- Ilyen-olyan, szedte-vette! - kiált a gazda - hiszen megálljatok!
Mindjárt küldte a vizet, hogy oltsa el a tüzet. Haj, de a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.
- Úgy?! Hiszen csak várjatok.
Egyszeribe küldte a bikát, hogy igya meg a vizet. De bizony a bika nem itta meg a vizet, a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.,
Küldi a mészárost, hogy vágja le a bikát. Ment a mészáros, de nem vágta le a bikát, bika nem itta meg a vizet, víz nem oltotta el a tüzet, tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.
Hiszen a gazdának sem kellett egyéb: küldte a szolgabírót, hogy csapassa meg a mészárost. Bezzeg a szolgabíró megcsapatta a mészárost, mészáros levágta a bikát, bika megitta a vizet, víz eloltotta a tüzet, tűz megette a botot, bot megverte a kiskutyát, kiskutya megharapta Jakabot, s Jakab mindjárt learatta a zabot, de úgy, hogy egy szál sem maradott.
Ha csak egy szál zab maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Válasz