Répamese

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.
(Orosz népmese )

Válasz

La Fontaine: A tücsök és a hangya



Mit csinált a tücsök nyáron?

Csak muzsikált hét határon.

Aztán jött a tél a nyárra,

s fölkopott a koma álla.



Szomszédjában élt a hangya:

éhen ahhoz ment panaszra,

s arra kérte, egy kevéske

búzát adjon neki télre.



"Búzát? - szólt a hangya sógor. -

Már ez aztán sok a jóból!

Tél elején sincs búzád már?

Hát a nyáron mit csináltál?"



"Mit csináltam? Kérem szépen

muzsikáltam - szólt szerényen

tücsök mester. - Aki kérte,

nótát húztam a fülébe."



"Nótát húztál, ebugatta?

Nohát akkor - szólt a hangya -

járd el hozzá most a táncot!

Jó mulatságot kívánok."

Válasz

A tizenkét hónap

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyûjtött az erdõben. Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott. Tizenkét egyforma suhancot látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában. Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: õk voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:
•Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek? Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:
•Mind a tizenkét hónap igen szép. Januárban hullik a hó, februárban esik az esõ, márciusban bimbóznak a rügyek - mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörû! Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:
•Gyere csak közelebb, kedves öreganyó! Add csak ide nekünk a kosaradat, és a kendõdet! - színültig telerakták õket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal. Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé. Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.
•Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském ehhez a sok pénzhez? - érdeklõdött ravaszul. Az öreganyó jószívû volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak. A szomszédasszony azonnal útnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára. Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc. Megkérdezték õt is, hogy mi járatban van erre, s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:
•Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap! - A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendõvel letakarták. Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony, mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát. Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyermekét. A gyermekek és a vénasszonyok nekiestek mohón a puttonynak, hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst - és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket, mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt, szamárkóró és tüske. A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:
•Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal, megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót, tövist és bongáncsot adtak! Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:- Én azt mondta, hogy mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörû, ezért adtak nekem pénzt. És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist, és szamárkórót, mert azt mondta, hogy rossz valamennyi hónap. Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz- aszerint, hogy ki mit vár tõlük.

(Görög mese)

Válasz

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császát. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kiskakas, add mekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskaklast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskaklast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója febekébe.
Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:
- Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast; vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

Magyar népmese

Válasz

A sündisznó és a nyúl

A nyúl találkozott a sündisznóval s azt mondta neki:

- Rendes állat volnál, te sün, csakhogy görbe a lábad s egymásba akad.

Megharagudott a sün s így szólt:

- Miért csúfolkodol? Az én görbe lábam sebesebben fut ám, mint a te egyenes lábad. Most egy kicsit hazamegyek, aztán fussunk versenyt!

Hazament a sün és azt mondta a feleségének:

- Fogadtam a nyúllal: versenyt futok vele.

Azt mondja a sün-feleség:

- Úgy látszik, elment az eszed! Hogy futnál versenyt a nyúllal? Neki gyors a lába, neked suta, görbe.

Feleli rá a sün:

- Neki gyors a lába, de nekem az eszem gyorsabb. Te csináld azt, amit parancsolok. Menjünk a mezőre.

Megindultak a felszántott mezőn a nyúlhoz; mondja a sün a feleségének:

- Bújj meg itt a barázdának ebben a végében, mi pedig a nyúllal a másik végétől erre futunk; mikor ő megiramodik, én visszafordulok, s ha eléri futva a barázda végét, ahol te állsz, bújj elő és ezt mondd: "Már régóta várok." Nem tud megkülönböztetni minket - azt gondolja, hogy én vagyok.

A sün felesége megbújt a barázda végén, a sün meg a nyúllal futásnak eredt a barázda túlsó vége felől.

Mihelyt futni kezdett a nyúl, visszafordult a sün s meglapult a barázdában. A nyúl elvágtatott a barázda túlsó végére: hát láss csudát! - már ott ül s vár a sün. Meglátja a nyulat s azt kiáltja neki:

- Már régóta várok!

A nyúl nem tudta a sünt a feleségétől megkülönböztetni s eltűnődött rajta: "Mi a manó? Hogy tudott ez a sün megelőzni engem?"

- No - biztatta - gyerünk, fussunk még egy versenyt!

- Gyerünk!

A nyúl rohant vissza, átfutott a másik végére, hát láss csudát! - ott van a sün s ilyen szóval várja:

- Ej, barátom, te csak most jössz, én már rég itt vagyok!

"Mi a manó! - tűnődik el a nyúl. - Bármilyen gyorsan futottam, mégis megelőzött!"

- No, fussunk még egyet, most már nem fogsz megelőzni engem.

- Fussunk, no!

Vágtatott a nyúl lélekszakadva: hát láss csudát! - a sün ott ül már és várja.

S addig futott a nyúl végtől végig, amíg kimerült egészen. S végül megadta magát s ezt mondta: "Többet soha nem fogadok."
( Orosz mese )

Válasz

La Fontaine: A holló meg a róka

Holló úr ült a fatetőn
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A róka szólt hízelkedőn:
"Á, jónapot, te drága holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod."
A holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
A róka felveszi és egyre hajtja.
"A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke - vedd."
A holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Válasz

Mese a fecskéről ( román népmese)

Hajdanában, réges - régen, olyan régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény asszony. Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit Fecskének becézett.
Ez a kislány örökösen dalolt, nótázott. Hiába szólt rá az anyja többször is:
– Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd abba! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!
– Ha nem tetszik, ne hallgassa! – nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett. Jócskán fel volt vágva a nyelve.
Egy reggel, még alig pitymallott, de a kis Fecske már talpon volt. Fekete ruhát vett magára, – melyre édesanyja kék karöltős-ujjat vart az este –, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy felöltözött, nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.
A szegény asszony még aludt volna szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.
– Kislányom, kislányom… – sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: – Miért nem születtél inkább dalos madárnak!
És láss csodát, abban a szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából. Fehér mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt…
Estére azonban visszatért, és az ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s minden hajnalban hangos énekszóval köszöntötte az édesanyját.
Sok, sok ködbevesző esztendő telt el azóta. A fecske ma is az emberek közelében, az eresz alá rak fészket, és kora reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz annak, aki szívesen hallgatja ficsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra ébred, és kel ki ágyából, az idejében foghat munkához s nem telnek napjai hiábavalóan.

(Mészely József fordítása)

Válasz