KIOLVASÓ


Balaton mellett nyargaltam,
egy szál vasat találtam,
kovácsomnak adtam,
fejszét adott érte.
Fejszét adtam favágómnak,
fát adott érte.
Fát adtam kemencének,
cipót adott érte.
Cipót adtam kaszásomnak,
szénát adott érte.
Szénát adtam kis ökrömnek,
ganajt adott érte.
Ganajt adtam kis földemnek,
árpát adott érte.
Árpát adtam kis disznómnak,
hájat adott érte.
Hájat adtam suszteromnak,
csizmát adott érte.
Dir-dur, én vagyok egy kandúr,
úgy megütöm a kutyát,
végigfutja az utcát.

Válasz

A KÉT KICSI BOCS MEG A RÓKA

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni.
Ahogy sétáltak, egyszerre meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban; s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy, fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem szép, zsíros sajt.
- No, ezt megesszük - mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől; bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük: elosztja a sajtot.
- Elfogadunk bírónak, róka koma - mondta a két kicsi bocs.
- Akkor menjetek oda a bokor mögé! - szólott rájuk a róka. Fordítsatok hátat; s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok!
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig fölfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő; de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának a színét se látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.
- Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna - mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

(Kozsvári Grandpierre Emil meséje)

Válasz

Móricz Zsigmond: A török és a tehenek

Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed, milyenek a tehenek.
Egyszer aztán Mehemed lát egy csomó tehenet.
"Én vagyok a Mehemed!"
"Mi vagyunk a tehenek!"
Csodálkozik Mehemed:
"Ilyenek a tehenek?"
Számlálgatja Mehemed, hányfélék a tehenek.
Meg is számol Mehemed háromféle tehenet.
Fehéret, feketét, tarkát,
"Meg ne fogd a tehén farkát!"
Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek.

Válasz

Az okos leány (népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, a elhozatta az udvarába.

Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:

- Na, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat.

Felelte a leány: - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat.

Tetszett a királynak ez a felelet, mindjárt más kérdést gondolt ki.

- Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat.

- Én jó szívvel - mondta a leány -, csak elébb felséged fordítassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról.

Mondja a király: - Okos volt a második felelet is. Még adok neked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.

- Csak mondja, kedves királyom.

- Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is.

Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, úgy ment fel a király színe elé.

- Itt van, felséges királyom.

Fogja a király a két szitát, hogy megnézze, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült.

- Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, meg nem is, volt is, nincs is.

De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeribe hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokkal, lett nagy lakodalom. eltartott egy hétig, talán kettőig is.

Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Válasz

La Fontaine: A holló és a róka

Sajtot talált a holló, fölvitte a fára.
Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.

Magas a fa, magasan ül a holló rajta.
Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!

"Holló asszony - szól neki -, örülök, hogy látom;
nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!"

Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg.
Rá a róka: "Tollánál, termeténél nincs szebb!"

Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot.
A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.

Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja:
"De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!"

"Rút a hangom? - a hollót elfutja a méreg,
s károgni kezd. - Ez neked nem elég szép ének?"

"De még milyen!" - nevet a róka, és a sajttal,
mit a holló kiejtett, vidáman elnyargal.

Válasz

A molnár, a fia meg a szamár



Volt egyszer egy öreg molnár, s annak egy kamasz fia.
Volt egy szamaruk; úgy gondolták, eladják a vásáron, és jó pénz kapnak érte. Attól féltek azonban, hogy mire a vásárba érnek vele, a csacsi elfárad, esetleg a lába is feltörik az úton, s akkor nem kel el olyan jó áron. Ezért hát összekötötték a szamár lábát, rudat dugtak a lábai közé, vállukra vették, s úgy , a rúdon vitték a vásárba.

Ahogy mennek, szembe találkoznak az úton egy emberrel. Az meglátja a csacsit a rúdon himbálódzva, s elkezd hahotázni.
- No, az egyszer szent igaz, hogy a három közt nem a csacsi a legnagyobb szamár! - mondja. Ők viszik a szamarat, ahelyett, hogy a szamár vinné őket!

Halja ezt a molnár, gondolja van benne valami igazság. Leteszik a szamarat a földre, kioldják a lábát, nógatva talpra állítják, az öreg fölülteti rá a fiát, s úgy mennek tovább, elől a fiú a szamáron, nyomában gyalog a molnár.

Megint találkoznak egy emberrel.

- Hát ez meg miféle mamlasz? - mondja az ember. - Pöffeszkedik a szamáron, s hagyja az öreget kutyagolni! Szállj le öcsém, engedd szépen apádat a nyeregbe!
Gondolták, ennek is igaza van; helyet cseréltek, s úgy mentek tovább, elöl az öreg a szamáron, mögötte gyalog a fiú.

Ismét találkoznak egy emberrel.

- Ó ma szívtelen vénség! - mondja az ember. - Pöffeszkedik a szamáron, s közben ez a szegény gyerek már alig vonszolja magát!
- Ennek is igaza van - vakarta meg a fejét az öreg; intett a fiának, hogy üljön fel ő is, és most már így vonultak tovább, szamár háton mind a ketten, míg csak nem találkoztak valakivel.

Micsoda bolond népség! - mondta az ember. Ketten ülnek egy ilyen jámbor kis jószágon, jó, hogy még egy házat is nem rakna rá, tornyostul!

Elszégyellték magukat erre, a molnár is, a fia is; leszálltak, s most elől a csacsi ment, terhétől szabadulva nagy vidámsággal, ide-oda illegetve magát, s mögötte kullogott a molnár meg a fia.

Jön ekkor szemközt egy ember. Azt mondja:
- Már csak bolond világot élünk! Elöl táncol a szamár, utána liheg fiastul a molnár! Úgy látszik elérkezett a szamarak világa!

Hanem erre már méregbe jött a molnár.

- Úgy bizony - mondta, eddig szamarak világa volt, mert hol erre hallgattam, hol arra, s minden szíre-szóra adtam, kivéve a magam józan eszére! No de mától vége; mától fogva beszéljetek, amit akartok, én azt teszem, amit jónak látok!

Válasz

Grimm: A bölcs pásztorfiú

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
– Ostoba mendemonda, semmi más – jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
– Három kérdést adok fel neked – mondta. – Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
– Uram királyom, állom a próbát – felelte a fiú.
Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
– Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
– Uram királyom – felelte a fiú –, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
Rendben van – mondta a király –, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
– Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal.
Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme.
Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
– Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni.
Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat.
A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
– Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
– Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
– Jól van – mondta a király –, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.

Válasz