- Csak az lehet ennyire szép - mondogatta a nagyanyja - akinek a lelke is szép. Az igazi szépség belülről fakad.

Bizonyára igaza is volt a nagymamának, mert mindenki szerette a leánykát, még a bátyja, az okos és erős nagyfiú is büszke volt a húgára.

- Minden vágyad teljesülni fog - mondta neki. És Zsófi cuppanós puszival köszönte meg az ígéretet.

Ám a külső szépség sérülékeny, múlandó valami. Elég egyetlen pillanat és semmivé foszlik. Így történt ez szegény Zsófi esetében is: egyetlen pillanat alatt történt minden. Egy meggondolatlan mozdulat, egy elhamarkodott, túl hirtelen lépés és egy szokatlanul nyugtalan paripa okozta a bajt. Nem akarta az bántani a közeledő kislányt, bizonyára nem, hiszen az annyi szeretettel jött, talán csak figyelmeztetni akarta: -  Vigyázz, légy óvatosabb velem! És mégis. Egyet villant csupán a patkó és Zsófi gyönyörű arcocskáját millió sajgó seb rútította el.

Egy lórúgás az arcra nem kis dolog. Még szerencsésnek is tekinthető a baleset, hogy súlyosabb következményekkel nem járt. De ha nem járt, bajnak ennyi is éppen elég volt. Képzeld csak el! A kislány gyönyörű arca földagadt, megpuffadt, tele lett sebekkel, zúzódásokkal, kék, zöld, sárga és még ki tudja milyen árnyalatú foltokkal. A bőre fölszakadt, orra betört, szájacskája fölhasadozott és néhány foga is meglazult.

Mindenki sajnálta, vigasztalta a kislányt. Azaz, dehogyis mindenki. Bőven akadtak, hisz mindig akadnak a szépségnek, jóságnak, kedvességnek irigyei, komisz lelkek, akik csak a bajt keresik, örvendenek neki és azt lesik, ha megesik, hogyan tetézhetnék.

Zsófit is gúnyolták, csúfolták, kinevették néhányan, de Zsófi nem haragudott meg, nem igyekezett visszavágni, nem törte bosszún a fejét, hanem megbocsátott kínzóinak. Bizony igaza volt a nagymamának. Az igazi szépség a lélekből fakad, és nem múlik el egy lórúgás nyomán.

Hanem egy jótündér, egy igazi jótündér nem tudta nézni a kislány szenvedését, titkolt könnyeit, elviselhetetlen fájdalom csavarta össze szépséges szívét. Cselekvésre szánta el magát.

ajnalban, megelőzve a napot Zsófi szobájában termett. Alig hallhatóan csilingelő aranycsengettyűvel ébresztette a kis beteget, és egy ragyogó piros almát nyomott az ámultan ébredező kislány kezébe.

- Fogadd szívesen ezt a varázserejű almát! - mondta a tündér. - Fogd és vigyázz rá! Ne edd meg rögtön, mert még nincs itt az ideje. A varázserő csak ebéd után, amikor mindenki csendesen pihen a rekkenő melegben, csak akkor hat. Akkor te kelj fel óvatosan, osonj ki nesztelenül és menj az erőszéli tisztásra, ahol senki sem zavar, és ott edd meg az almát! Minden egyes harapásnál kívánhatsz valamit, és minden kívánságod teljesülni fog. Addig aludj! - mondta a tündér és már ott sem volt.

folytatás: http://viktoriafaktorok.hupont.hu/4/mesek