A három törpe

Három törpe: Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával. 

- Hallod-e, Borsika – szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél! 

De Borsika rá se hederített. 

- Megvan! – kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufáskatulyába. 

- Szégyellhetnéd magad! – mordult rá Bikkmakk is. 

- Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán szárított pillangót akarsz enni télen? 

De Borsikának beszélhettek, akár a falnak: fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett. 

- Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát. 

- Most megjártad, te semmirekellő! – szaladt oda Bikkmakk es Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendegéltek tovább. 

Addig mentek, mendegéltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak. 

- Itt építjük fel a házunkat! – dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe. 

- Nagyszerű! – lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját. 

De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant. 

A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak: 

- A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik! 

Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég. 

Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástol. 

A madarak pedig – surr-burr – ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez. 

Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott. 

Bikkmakk es Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája. 

- Borsika, te világ lustája! – kiáltott oda Bikkmakk. –Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél? 

De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni. 

Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól. 

- Jaj nekem, most itt pusztulok! – nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta. 

De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak – jött a vihar. 

Bumm-bumm-bumm! – bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar. 

- Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! – nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak. 

Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben. 

Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél. 

Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire! 

Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért. 

A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott. 

Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon. 

Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman? 

“Hát most én hogy zörgessek be? – tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…” 

De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott. 

- Ki az? – kérdezték belülről. 

- Borsika! – nyöszörgött. – Eresszetek be! Megvesz az isten hidege. 

- Hát gyere be! – hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Összeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében. 

- No te ágrólszakadt! – kacagtak azok ketten. – Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt! 

- Segíthetek valamit? – kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit. 

- Eppen fogytán a fánk – mondta Bikkmakk. – Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza! 

Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre. 

- Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkról. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk. 

- Es a vízhordásról! – toldotta meg szigorúan Babszem. – A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted? 

Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok. 

- Most még az egyszer megbocsátunk – mondta Bikkmakk. – De ha még… 

- Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok – vágott a szavába Borsika. 

- Hát akkor szent a béke – mondták a társai. – Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni. 

- Feküdjünk le – motyogta félálmában Borsika. 

Azzal száraz, madár hozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak – s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…

Jékely Zoltán meséje