NEGYEDIK MESE
A királyfiról és a királykisasszonyról

Gerdának megint meg kellett pihennie; ott, ahol leült, egy nagy varjú gubbasztott a havon. Egy darabig nem mozdult, csak a feje járt ide-oda, ahogy szemügyre vette a kislányt, aztán egyszer csak megszólalt: - Kár, kár! Várj, lány! - Elég rosszul ejtette a szavakat, de jó szívvel volt a kis Gerdához, megkérdezte tőle, hová-merre ilyen egyedül. Ezt a szót: egyedül, Gerda nagyon jól megértette, szíven is ütötte a szó. Elbeszélte a varjúnak rendre egész életét, s végül megkérdezte, nem látta e Kayt ezen a tájon.

A varjú komolyan bólintott; és rejtelmesen csak ennyit mondott: - Talán! Talán!

- Csakugyan? Láttad volna?! - kiáltott fel a kislány, s majdnem megfojtotta a varjút, úgy ölelte-csókolta.

- Várj! Várj! - intette le a varjú. - Csak lassan! Azt hiszem, Kay volt, akit erre láttam. Ha nem, akkor alighanem elfelejtett téged a királykisasszony kedvéért.

- Hát királykisasszonynál lakik? - ámult el Gerda.

- Úgy ám! - felelte a varjú. - Várj, elmondom mindjárt, de a ti nyelveteken nagyon nehezemre esik a beszéd. Értesz-e varjúnyelven?

- Nem, azt nem tanultam. De a nagyanyám tud varjúul, még a te beszédet is tudja. De kár, hogy nem tanultam meg tőle!

- Kár! - bólintott a varjú. - No de nem baj, majd elmondom, ahogy tudom, embernyelven, bár biztosan sok hibát ejtek. - És elmondta, amit tudott:

- Ebben a birodalomban, ahová kerültél, él egy királykisasszony; igen nagyon okos teremtés, mert elolvasta a világ valamennyi újságját; olyan okos, hogy elolvasta, és nyomban el is felejtette az újságok minden sorát. A múltkor éppen a trónján üldögélt, ami bizony nem olyan kellemes dolog, mint az emberek gondolják. Ott ült, mondom, s egy dalt kezdett dúdolgatni. Így szólt valahogy: "Férjhez megyek én, miért is ne mennék!" Férjhez akart menni csakugyan, de olyan emberhez, akinek, ha beszélnek vele, mindig helyén van a nyelve; akinek nem a rang és származása minden tudománya, mert az bizony elég unalmas dolog. Összedoboltatta hát a királykisasszony udvarhölgyeit, s amikor ezek meghallották úrnőjük szándékát, jókedvre derültek. "Derék dolog! - mondták. - A múltkor magam is ezen törtem a fejemet!"

Elhiheted minden szavamat - folytatta a varjú -, nem toldok hozzá, el sem veszek belőle. A menyasszonyom szelídített varjú, szabadon sétál a palotában, tőle tudom az egész históriát.

Persze hogy a varjúnak a kedvese is varjú, hiszen a madaraknál is úgy van: minden zsák megleli a foltját.

- Attól fogva szívekkel keretezve és a királykisasszony névaláírásával ékesítve jelentek meg az újságok - folytatta a varjú -, és hírül adták, hogy minden daliás ifjú bebocsátást nyer a palotába, elbeszélgethet a királykisasszonnyal, s ha akad köztük egy, aki olyan okosan és fesztelenül társalog, mintha csak otthon volna, azt választja férjéül a királykisasszony. Elhiheted - mondta a varjú -, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Lett a hírre nagy lótás-futás, odasereglett a birodalom valamennyi ifja, de senki sem tudta megállni a helyét sem az első napon, sem a másodikon. Szaporán pergett pedig a nyelvük odakinn az utcán, de amikor beléptek a palota kapuján, és megpillantották a testőröket talpig ezüstben, meg a lakájokat végig a lépcsőn talpig aranyban, amikor meglátták a fényárban úszó, hatalmas termeket, valamennyinek torkán akadt a szó. Hát még amikor megálltak a királykisasszony trónja előtt! Elvesztették a fejüket, s nem tudtak okosabbat, mint elismételni a királykisasszony utolsó szavát, pedig az arra igazán nem volt kíváncsi. A kérők mintha mákonyos álomba merültek volna odabenn, akkor eredt meg csak a nyelvük, amikor újra kinn voltak az utcán. Hosszú sor várakozott a palota előtt, a városkapunál volt a sor vége. Ott voltam én is, mert kíváncsi voltam rájuk. Megéheztek, megszomjaztak a várakozók, a palotában pedig még egy pohár langyos vizet se adtak nekik. Az okosabbak ugyan vittek magukkal vajas kenyeret, de azt nem osztották meg társaikkal, azt gondolták magukban: "Hadd tántorogjanak csak az éhségtől, legalább nem kellenek a királykisasszonynak!"

- És Kay? Mikor beszélsz már Kayról? - vágott közbe türelmetlenül a kis Gerda. - Talán ő is ott volt a várakozók között?

- Várj! Várj! - intette türelemre a varjú. - Mindjárt hallasz róla is. A harmadik napon egy fiatal legényke érkezett a palota elé. Se hintója, se lova, ment nagy hetykén egyenest a palotába. Ragyogott a szeme, akár a tiéd, szép hosszú haja volt, de a ruhája kopott és szegényes.

- Kay volt, csak ő lehetett! - ujjongott. Gerda. - Hát nyomára akadtam! - tapsolt örömében.

- Egy kis batyu volt a hátán - folytatta a varjú, de , a kislány közbevágott:

- A kis szánkója volt, azt húzta magával, amikor eltűnt.

- Lehet - hagyta rá a varjú. - Nem néztem meg olyan apróra. De azt tudom a szelídített menyasszonyomtól, hogy amikor belépett a palota kapuján, és meglátta a testőröket talpig ezüstben, meg a lépcsőn a lakájokat talpig aranyban, bizony nem akadt a torkán a szó. Csak biccentett nekik, és azt mondta: "Unalmas lehet itt a lépcsőn álldogálni! Inkább bemegyek!" Fényben úsztak a nagy termek, titkos tanácsosok és kegyelmes urak járkáltak mezítláb, és aranyedényeket hordtak körül; áhítat foghatta el, aki körülnézett idebenn. Hanem az ifjú legényke cseppet sem ijedt meg, pedig ugyancsak nyikorgott a csizmája.

- Ő volt, biztos, hogy Kay volt! - kiáltotta Gerda. - Az új csizma volt rajta, amikor elment; otthon is hallottam a nyikorgását.

- Bizony elég hangosan nyikorgott! - folytatta a varjú. - S belépett nagy vidáman a királykisasszonyhoz, aki egy gyöngyszemen ült, de az akkora volt, akár a rokka kereke. Körülötte az udvarhölgyei a komornáikkal meg a komornáik komornáival, meg a főrangú lovagok az inasaikkal meg az inasaik inasaival, meg azoknak a szolgáival, akik annál jobban feszítettek, minél lejjebb álltak a sorban. Az inasok inasainak szolgái csak bocskorban járnak, de pillantást se lehet vetni rájuk, olyan büszkén állnak az ajtóban.

- Ó de rettenetes lehet! - mondta a kis Gerda. - És mondd csak, megkapta Kay a királykisasszonyt?

- Volnék csak ember, nem varjú, bizony pályáztam volna magam is a kezére, bár nekem már gyűrűs menyasszonyom van. No de mindegy. Azt mondja a szelídített kedvesem, az ifjú legénykének éppen úgy a helyén volt a nyelve, mint nekem, amikor varjúnyelven beszélek. Merészen és ékesen beszélt; nem is leánykérőbe jött, csak azért, hogy megtapasztalja a királykisasszony híres okosságát, s tetszett neki, hogy őt is okosnak tartja a királykisasszony.

- Kay volt, nem lehetett más! - vágott közbe megint Gerda. - Mindig olyan okos volt, még törtekkel is tudott szorozni és osztani, méghozzá fejben! Ugye, elvezetsz ahhoz a palotához, kedves varjú?

- Nem olyan könnyű dolog ám az! - felelte a varjú. - Várj csak, hogy is lehetne? Majd megkérdem a szelídített menyasszonyomtól, ő majd tanácsol valami okosat. Mert azt mondhatom neked, hogy ilyen magadfajta kislány sose juthatna be egyenes úton a palotába!

- Én bizony bejutok! - mondta Gerda. - Hiszen ha Kay meghallja, hogy ott vagyok, kijön értem, és bevisz.

- Várj! Várj meg annál a kerítésnél! - mondta a varjú, azzal búcsút biccentett és elrepült.

Öreg este volt, mire visszatért.

- Kár, kár! Tiszteltet a menyasszonyom - mondta, amikor letelepedett Gerda mellé -, és küldött neked egy darab kenyeret; a konyhából emelte el, mert ott van elég, te meg nagyon éhes lehetsz. A palota kapuján semmiképp se léphetsz be, hiszen mezítláb vagy, s utadat állnák a talpig ezüst testőrök meg a talpig arany lakájok. De ne búsulj, bejutsz azért a palotába! A menyasszonyom tud egy kis hátsó lépcsőt, amely egyenest a hálószobába vezet, s azt is tudja, hol a hálószoba kulcsa.

El is indultak mindjárt, mentek a palota kertjébe, a nagy fasorba, ahol sárga levelek hulldogáltak. Amikor a palota utolsó ablaka is elsötétedett, a varjú egy kis hátsó ajtóhoz vezette a kis Gerdát. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, csak betámasztva.

Ó, hogy kalimpált a kislány szíve! Hogy dobogtatta a félelem meg a vágy! Úgy érezte, mintha rosszban járna, pedig csak azt akarta megtudni, Kay van-e a palotában. Ő lehet, csakis ő; Gerda olyan tisztán emlékezett Kay okos szemére, szép hosszú hajára; szinte maga előtt látta, ahogy mosolyog, mint otthon, amikor a rózsáik alatt üldögéltek.

De megörül Kay, ha viszontlátja kis pajtását, ha megtudja, mekkora utat tett meg érte, és mennyit sírdogáltak odahaza, amikor ő eltűnt. Gerda előre örült a találkozásnak, de félt is tőle.

Elindultak felfelé a hátsó lépcsőn, ahol egy szekrényen kis lámpás pislákolt; amikor fölértek, ott állt előttük a padlón a varjú szelídített menyasszonya, kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, s jól szemügyre vette Gerdát, aki illedelmesen meghajolt, ahogy nagyanyjától tanulta.

- Vőlegényem sok szépet beszélt önről, kis kisasszonyom! - kezdte választékos modorban. - Az ön életútja, hogy úgy mondjam, rendkívül megindító. Szíveskedjék tartani a lámpát, én majd előre megyek. Erre egyenesen, itt nem találkozunk senkivel.

- Mintha már jönne is valaki a hátunk mögött! - figyelt föl Gerda. Hirtelen elsuhant előtte valami, mint falra vetődő árnyék: lobogó sörényű, karcsú lábú paripák, vadászapródok, lovagló urak és dámák.

- Ezek csak álomképek - mondta a varjúmenyasszony. - Jönnek, és vadászatra viszik a fényes uraságok gondolatait. Nagyon jól teszik, legalább nyugodtabban megfigyelhetjük az ágyban maradt testüket. Remélem, ha majd magas méltóságra jut, nem feledkezik meg a háláról.

- A világért sem! - felelte az erdei varjú.

Bejutottak az első terembe. Rózsaszínű virágos atlasz borította a falakat, itt már messze előttük vágtattak az álombeli lovasok, de olyan sebesen, hogy Gerda nem is láthatta a fényes uraságokat. A következő terem még káprázatosabb volt, álmélkodva néztek körül. Végre a hálóterembe értek. Ennek a mennyezete olyan volt, mint egy kristályüveg levelű pálmafa koronája; középen két liliomkehely formájú függőágy ringott tömör aranyszáron. Az egyik liliomkehely fehér volt, abban a királykisasszony feküdt, a másik piros - a kis Gerda abban akarta keresni Kayt. Félrehajtotta az egyik píros szirmot, s egy napbarnított nyakat látott a fehér vánkoson. - Igen, ez Kay! - kiáltott fel hangosan Gerda, s fölébe tartotta a lámpát. Az álomképek lovascsapata visszanyargalt a szobába, a királyfi felébredt, és Gerda felé fordult - nem, mégsem Kay volt.

Csak a nyaka emlékeztetett Kayra, de különben ő is ifjú volt és szép. Fehér liliom ágya szirmai közül kitekintett a királykisasszony is, és megkérdezte, mi történik. A kis Gerda sírva fakadt, és elmondta neki egész történetét, s azt is, amit a varjak tettek érte.

- Szegény gyermekem! - sajnálta meg a királyfi meg a királykisasszony, aztán megdicsérték a két varjút; azt mondták, megbocsátják, amit tettek, de azért máskor ne tegyenek ilyet. Különben majd megkapják a jutalmukat.

- Szóljatok: a szabadságot választjátok, vagy valami biztos állást mint udvari varjak? - kérdezte a királykisasszony. - Akkor benneteket illetne a konyha minden hulladéka.

A varjújegyesek illedelmesen meghajoltak, és a biztos állás mellett döntöttek, mert öregségükre gondoltak.

- Bizony jó lenne, ha vénségünkre is volna mit a tejbe aprítanunk! - bólogattak.

A királyfi felkelt, s a kis Gerdát fektette a maga ágyába - többet nem tehetett érte. A kislány összekulcsolta a kezét, és hálásan gondolta: "Milyen jók az emberek meg az állatok!" - aztán behunyta a szemét, és édesen elaludt. Az álombeli alakok megint besuhantak a szobába; most nem vadászok voltak, hanem szánkóhúzó angyalok. A kis szánkón Kay ült és integetett. De mindez csak álom volt, s amikor Gerda felébredt, hirtelen eltűnt az egész jelenés.

Gerdát másnap tetőtől talpig selyembe-bársonyba öltöztették, s azt mondták neki, maradjon a palotában, jobb dolga sehol nem lehet. De Gerda csak egy kocsit kért meg egy lovat, s egy pár kis cipőt, hogy útra kelhessen a messzi világba, megkeresni Kayt.

Megkapta a cipőt, karmantyút is kapott, szépen felöltöztették, s amikor kilépett a palotából, egy vadonatúj színarany hintó gördült a kapu elé; a királykisasszony meg a királyfi címere tündöklött rajta, mint az égi csillag; kocsis a bakján, inas a hátsó ülésén, fullajtár a kocsi előtt, s mindegyiknek aranykorona volt a fején. A királyfi meg a királykisasszony maga segítette be Gerdát a hintóba, és szerencsés utat kívántak neki. Az erdei varjú, aki már feleségül vette szelídített menyasszonyát, elkísérte hárommérföldnyire; melléje telepedett az ülésre, mert ha háttal ült a menetiránynak, szédült; a varjúmenyecske a palotakapuban búcsúzott tőlük sebes szárnycsapkodással; nem kísérte el őket, mert fejfájás kínozta - alighanem túlságosan sokat evett, amióta udvari állásba jutott. Az aranyhintó édes pereccel volt kibélelve, az ülésen gyümölcs meg mézescsók halmozódott.

- Isten veled! Isten veled! - búcsúzott Gerdától a királyfi meg a királykisasszony. Gerda sírva fakadt, és vele sírt a varjú is kerek három mérföldön át; ott aztán elbúcsúzott tőle. Szívszakasztó búcsú volt. A varjú felrepült egy ágra, s fekete szárnyával addig integetett, míg csak el nem tűnt a szeme elől a hintó, amely úgy tündöklött, mint a nap.