Volt egyszer egy lány, azt a szomszéd Jancsi feleségül akarta venni. Elmentek megkéretni. Ahogy ott üldögélnek, azt mondja az apja a lánynak, hogy menjen le a pincébe, és hozzon fel a kérőknek egy korsó bort.

Lemegy a leány a korsó borért, aztán ahogy ment a pincébe, hát ott volt egy káposztáskő a pince grádicsán.

Leér a leány a pincébe, és elkezd nagyon sírni, annyira, hogy csak úgy zokog. Várják, várják, hogy hozza a korsó bort, de nem jön. Mondja az asszonynak az ura, hogy menjen le azért a lányért, nézze meg, hogy miért nem jön azzal a borral.

Amint megy az asszony, hát látja, hogy már egészen odavan a lánya. Kérdi, hogy mit talált itt a pincében, amiért annyira sír.

- Hühühü, hogy miért? Azért, mert hogyha elmegyek a szomszéd Jancsihoz férjhez, aztán majd lesz egy kis Jancsi, annak veszünk egy kis bundát, aztán lejön ide a pincébe, akkor ráesik az a káposztáskő, és kire marad a kis bunda!

Az asszony is fogja magát, leül a lánya mellé, és elkezd ő is ott jajgatni, sírni.

Fenn a házban meg lesik, várják, hogy hozzák már a bort. Kapja magát az ember, ő is lemegy, hogy lássa, hol vannak, miért nem hozzák már azt a bort.

- Hát ti - kérdi -, mit bőgtök itt?

Már mind a ketten fáradtra sírták magukat.

- Hát bizony, apjuk, itt nagy baj van!

- Micsoda?

- Hát ha ez a szomszéd Jancsi elveszi a mi lányunkat, aztán majd lesz egy kis Jancsi, aztán annak veszünk egy kis bundát, aztán lejön ide a pincébe a kis Jancsi, akkor ráesik ez a káposztáskő, aztán meghal, akkor kire marad a kis bunda?

Az ember is elgondolja, hogy hát csakugyan ez így van. Ő is odaült melléjük, s elkezdtek ríni mind a hárman.

Várják őket fenn, de nem jönnek. Lemennek a kérők megnézni, hogy mit csinálnak ott lenn. Kérdik, hogy miért sírnak olyan nagyon mind a hárman. Elmondja az ember, hogy milyen nagy baj van itt. Azt mondja:

- A szomszéd Jancsi elveszi a mi lányunkat, aztán akkor lesz egy kis Jancsi, annak veszünk egy kis bundát. Aztán ha lejön a kis Jancsi ide a pincébe, ráesik ez a káposztáskő, akkor kire marad a kis bunda?

Azt mondja a vőlegény:

- No, én nem veszem el a kendtek lányát, ha ilyen buták mind a hárman. Majd csak akkor veszem el, ha még ilyen három butát találok, mint maguk.

Fogta magát a szomszéd Jancsi, és elment, hogy még keres három ilyen butát. Megy, megy, hát egyszer lát egy embert, látja, hogy kifut egy házból meg befut egy teknővel. Odamegy, hogy megkérdezze, mit futkos azzal a teknővel hol ki, hol be a házba.

Azt mondja az ember:

- Édes fiam, én most csináltam ezt a házat, de ebben olyan sötétség van, hogy még. Már reggel óta futkosok, hordom teknőszámra a világosságot, még sincs világosság. Ha valaki telehordaná, háromszáz forintot adnék neki.

Azt mondja Jancsi, hogy ő telehordja.

- Nohát, akkor kapsz háromszáz forintot.

Fogta magát Jancsi, vágott a házra két nagy ablakot, mindjárt világosság lett a szobában. Kapott érte háromszáz forintot.

Ment tovább, hát látja, hogy egy ember a diót vaslapáttal dobálja fel a padlásra. Olyan kis zsúpos ház volt, a pitvarból dobálta fel. Odamegy Jancsi, azt mondja:

- Mit csinál urambátyám itten?

- Hát, édes fiam, ezt a diót reggel óta szórom erre a padlásra, aztán még egy szem sincs fenn. Ha nekem valaki felszórná, háromszáz forintot adnék neki.

Azt mondja Jancsi, hogy ő felszórja.

Mindjárt fogott egy kosarat, és felhordta a diót. Kapott háromszáz forintot, aztán ment tovább.

Amint megy, lát egy asszonyt, aki a birkát felkötötte a rokkára, s úgy akarta lefonni a gyapját. De a birka nem állt meg, mindig húzta-vonta a rokkát. Odamegy hozzá Jancsi, s megkérdi:

- Mit csinál nénémasszony itten?

Azt mondja az öregasszony:

- Ezt a kis birkagyapjút akarom lefonni, de már reggel elkezdtem, s még semmit se fontam. Nem áll meg. Ha valaki lefonná, adnék neki háromszáz forintot.

Hát Jancsi megfogta a birkát, összekötözte a lábát, lenyírta a gyapját, felkötötte a rokkára, és lefonta. Kapott ott is háromszáz forintot. Volt már Jancsinak kilencszáz forintja, belevarrta egy zacskóba, és elment haza.

Mivelhogy talált három bolondot, hát elvette a szomszédék lányát. De azt a pénzt a zacskóval eldugta előle, nehogy meglássa, mert elkölti. Mikor kérdezte tőle, hogy mi van a zacskóban, azt mondta neki, hogy tökmag.

Egyszer jön a fazekas az áruval. Az edényt kukoricáért, búzáért, rozsért árulta. Kimegy az asszony is, mikor meghallotta, hogy jön, s kérdi, ad-e neki edényt tökmagért. Azt mondja az árus, hogy ad.

Fogja az asszony - az ura feje alatt szokott lenni a pénz -, kihúzza onnan, s kiviszi az edényesnek. Hát mikor az edényes látta, hogy mennyi pénz van benne, ami edénye volt a kocsin, mind lepakolta, aztán elment.

Hát az asszony kezdi az edényeket behordogatni. Először a nagyokat hozta, és felrakta a polcra. Telerakta a nagy stelázsit nagy cserépfazekakkal. Azután hozta be a kicsiket, de azok már nem fértek sehogyan se. Fogott egy furkósbotot, jól oldalba vágta a nagy fazekakat, hogy miért nem adnak helyet az apróknak.

Jön haza este az ura, nézi, hogy honnan ez a sok cserépedénydarab. Akkor az asszony elmondta neki, hogy itt volt az edényes, s amennyi edénye volt, mind odaadta azért a tökmagért, ami az ura feje alatt volt.

- Ezek a nagy fazekak nem engedték ide a kicsikéket, én megharagudtam rájuk, oldalba vertem őket - mondja.

Haragudott az ember nagyon, hogy minden pénzük odavan, fogta, elverte az asszonyt. Az asszony felült a kemence tetejére, és elkezdett sírni.

Hát jönnek haza a marhák, a tehenük megállott a kapu előtt, s ott elbődült. Be akart menni. Az asszony kiles, hogy ki csúfolkodik ővele. Fogja a nagy fejszét, kiszalad, fejbe vágja a tehenet. Abban a minutában megdöglött.

Jön az ember, látja, hogy a tehén meg van dögölve.

- Mi lelte ezt a tehenet? - kérdi a feleségétől.

Azt mondja az asszony:

- Hát tudja, ember, mikor maga megvert, felültem a kemence tetejére, és ott óbégattam. Ez az átkozott tehén meg odaállt a kapuba, ott csúfolkodott. Megharagudtam, kivittem a nagy fejszét, és fejbe ütöttem.

Nagyot sóhajtott az ember.

- Hát ha már így van, felpucolom, legalább lesz jó vacsora.

Az asszony csinált a húsból egy nagy lábas pörköltet, az ember a többit belerakta egy nagy, hosszú tekenőbe, s azt mondta:

- Na, ez jó lesz majd a káposztára.

Hallja az asszony, hogy mit mond az ura, s másnap, mikor elment ki a mezőre, fogta a húst, belerakta egy kis teknőbe, s elvitte ki a káposztaföldre. Minden káposztafejre tett egy darab húst.

Jön haza este az ember, az asszony ott ül a konyhaküszöbön, már várja. Mondja neki az ember:

- Na, asszony, hát főztél-e ma jó vacsorát?

- Hát mit főztem volna, mikor semmi sincs a háznál?

- Már hogyne volna! Hát egy jó lábas húst csak csináltál?

Azt mondja az asszony:

- Dehogy csináltam. Azt mondta, jó lesz a hús a káposztára. Elhordtam, ami volt, a káposztaföldre.

Hát akkor már igazán megharagudott az ember. Látta, hogy nem tud vele boldogulni, annyira buta, hogy mindent elpazarol. Elzavarta haza, csak menjen az anyjához, aki felnevelte.

Elment a menyecske haza, színét sem látta többet az ember. Ott élt magában, amíg meg nem halt.