Az erdei házikó ...

 

 

 

Rengeteg nagy erdő szélén élt kis kunyhójában a favágó a feleségével meg a három lányával.

 

 

 

Egy reggel, mikor munkába indult, azt mondta a feleségének:

 

 

 

- Egész napra odamaradok, különben nem tudok végezni a sok dologgal. Az ebédemet majd küldd utánam a legnagyobb lányunkkal. Hogy el ne tévedjen viszek magammal egy zacskó kölest és elszórom az úton.

 

 

 

Mikor a nap delelőre ért, a legnagyobbik lány elindult az erdőbe az ebéddel. De hamarosan eltévedt, nem találta az utat mert a verebek, rigók, cinkék és pintyek akkorra már régen fölcsipegették a kölest, amit az édesapja elhintett. Csak úgy találomra ment tovább, mindig beljebb és beljebb, míg a nap le nem szállt, s meg nem jött az éjszaka.

 

 

 

A fák lombja nyögni kezdett, a sötétben baglyok huhogtak, s a bokrok mintha panaszosan sóhajtoztak volna. A lányt elfogta a félelem; megállt, s azon töprengett, hová bújjék, merre meneküljön.

 

 

 

Akkor valami fényesség csillant meg a távolban a fák közt.

 

 

 

"Ott emberek laknak, majd csak adnak szállást éjszakára" - gondolta a lány, és elindult a világosság felé. Nemsokára egy házhoz ért, annak az ablaka világított.

 

 

 

Megzörgette a kiskaput. Egy nyers hang kiáltott ki:

 

 

 

- Kerülj beljebb!

 

 

 

A lány fölment a sötét falépcsőn, és bekopogtatott az ajtón.

 

 

 

- Csak tessék! - hallatszott ismét ugyanaz a hang.

 

 

 

Benyitott. Odabent egy deres hajú, vénséges vén ember ült az asztalnál. Arcát kezébe temette, fehér szakálla a földet verte. A kemencepadkán pedig három állat pihent: egy tyúk, egy kakas meg egy tarka tehén.

 

 

 

A lány elpanaszolta, hogyan járt és éjjeli szállást kért.

 

 

 

A vénember figyelemmel végighallgatta, aztán a kemence felé fordult.

 

 

 

Tyúkocskám,

 

kakaskám,

 

és te, tarka tehénke:

 

mit szóltok a beszédre?

 

 

 

Az állatok azt mondták rá, hogy:

 

 

 

- Dukk!

 

 

 

S ez nyilván azt jelentette, hogy "mi ugyan nem bánjuk", mert az öreg azt mondta:

 

 

 

- Van itt eleség bőséggel, busásan. Eredj a tűzhelyhez; főzz nekünk vacsorát.

 

 

 

Kint a konyhán a lány talált mindent, ami kellett. Jó vacsorát készített, de az állatokra nem gondolt. Föltette a tálat az asztalra, leült az ősz öregember mellé, és addig evett, míg jól nem lakott.

 

 

 

Mikor jóllakott, azt mondta:

 

 

 

- Fáradt vagyok, lefeküdnék, jót aludnék. Hol találok ágyat?

 

 

 

Erre az állatok elkezdték a padkán:

 

 

 

Ettél, ittál, jóllaktál;

 

nekünk bezzeg nem adtál!

 

Most aztán magad lássad,

 

hogyan töltöd éjszakádat!

 

 

 

Az öreg pedig azt felelte neki:

 

 

 

- Eredj fel a lépcsőn, ott a kamrában találsz két ágyat, vesd meg őket szépen, húzz tiszta lepedőt, én is megyek mindjárt lefeküdni.

 

 

 

A lány fölment, sietve megágyazott, és tüstént lefeküdt, meg sem várta az öreget. Az nemsokára fölcammogott a szobába, körüljártatta benne a lámpája fényét, rávilágított a lányra is, de az meg sem mozdult, aludt, mint a bunda. Az öregember megcsóválta a fejét, aztán kinyitott egy csapóajtót, és lesüllyesztette a lányt a pincébe.

 

 

 

Késő este hazatért a favágó, mondja a feleségének:

 

 

 

- Hallod-e, asszony, igazán nem szép tőled, hogy egész nap éhezni hagytál!

 

 

 

- Már hogy hagytalak volna! Kiküldtem én idejében az ebédedet, de az a haszontalan lány vagy eltévedt, vagy elcsavargott. No, majd holnap kifaggatom, ha hazavetődik!

 

 

 

Másnap a favágó megint hajnal előtt kelt.

 

 

 

- Megint sok a munkám, megint nem érek rá hazajönni ebédre; küldd ki utánam az ennivalót a középső lányunkkal - mondta. - Hogy úgy ne járjon, mint a nénje, viszek magammal egy zacskó lencsét, s elszórom az úton; a lencse nagyobb, mint a köles, azt jobban meglátja, nem fog eltévedni.

 

 

 

Délben a középső lány is elindult hát az ebéddel. Hanem a lencsének nyoma sem volt már; mind egy szemig fölcsipegették az erdei madarak. A lány ide-oda bolyongott az erdőben, és estére ő is odaért a kis házhoz. Bezörgetett, enni kért, szállást kért, akárcsak tegnap a nénje.

 

 

 

A fehér szakállas öreg megint csak az állataitól kért tanácsot:

 

 

 

Tyúkocskám,

 

kakaskám,

 

és te, tarka tehénke:

 

mit szóltok a beszédre?

 

 

 

Az állatok ezúttal is csak mondtak, hogy:

 

 

 

- Dukk!

 

 

 

És minden úgy történt, mint tegnap. A lány jó vacsorát főzött, el is költötte az öreggel, de az állatokra ügyet sem vetett. Vacsora után ásított egy nagyot, és az ágya felől kérdezősködött.

 

 

 

Az állatok pedig rákezdték:

 

 

 

Ettél, ittál, jóllaktál;

 

nekünk bezzeg nem adtál!

 

Most aztán magad lássad,

 

hogyan töltöd éjszakádat!

 

 

 

A lány fölment a kamrába, megvetette az ágyat, lefeküdt és elaludt. Az öreg utána ballagott, most is megcsóválta a fejét, aztán Iesüllyesztette a pincébe.

 

 

 

Harmadnap hajnalban azt mondta a favágó a feleségének:

 

 

 

- Ha megjönne is közben a másik két lányunk, azért csak a legkisebbikkel küldd utánam az ebédet. Az mindig jó és engedelmes gyerek volt, most is az igaz úton fog maradni, nem kódorog el, mint a két nénje!

 

 

 

- Azt akarod, hogy a legkedvesebb gyermekemet is elveszítsem? - sopánkodott az asszony.

 

 

 

- Sose aggódjál - nyugtatta meg az ura. - Okos, eszes kislány az, nem fog eltévedni. Aztán meg ma egy zacskó borsót viszek magammal, azt hintem el. A borsó nagyobb, mint lencse, annak nyomán biztosan eltalál hozzám.

 

 

 

Délben a lányka karjára vette a kosárkát, elköszönt az édesanyjától, és elindult. Hanem akkorra a borsó már réges-régen a vadgalambok begyében volt! A lányka nem tudta, merre menjen, hova térjen. Egyre azon emésztődött, mennyire éhezik szegény édesapja, és mennyire aggódik majd az édesanyja, ha nem ér haza idejében. Reá is rásötétedett, ő is megpillantotta az erdei ház ablakában a világosságot, ő is bekopogtatott; és megkérdezte szépen, kaphatna-e szállást éjszakára.

 

 

 

Az öreg az állataihoz fordult:

 

 

 

Tyúkocskám,

 

kakaskám,

 

és te, tarka tehénke:

 

mit szóltok a beszédre?

 

 

 

Azok azt szólták, hogy:

 

 

 

- Dukk!

 

 

 

A lányka odament a kemencepadkához, megsimogatta a tyúkocskát, végigcirógatta a kakaskát, a tehénkének megvakarta a két szarva közt a fejét.

 

 

 

Az öreg kiküldte a konyhába, hogy készítsen vacsorát. A lány megfőzte az ételt, föltálalta az öregnek az asztalra, de maga nem ült le.

 

 

 

- Hát te nem eszel? - kérdezte az öreg.

 

 

 

- Hogyne - felelte a lány -, én jóllakjam, ezek a szegény jószágok meg semmit se kapjanak? Van odakint eleség bőséggel, busásan, előbb ellátom őket!

 

 

 

Hozott egy szakajtó árpát, azt kiszórta a tyúkocskának meg a kakaskának; aztán a tehénkének is hozott egy öl illatos szénát.

 

 

 

- Egyetek, kedves jószágok - mondta -, aztán ha megszomjaztatok, igyatok is!

 

 

 

Azzal elébük tett egy vödör friss vizet. A tyúkocska meg a kakaska felröppent a vödör szélére, belemártotta a csőrét a vízbe, aztán magasba tartotta a fejecskéjét, már ahogyan a madarak szokták, ha isznak. Jókorát húzott a tarka szőrű tehénke is.

 

 

 

Mikor az állatok jóllaktak, a lányka is asztalhoz ült, és megette, amit az öreg hagyott neki. A tyúkocska meg a kakaska a szárnya alá dugta a fejét, és a tehénke is elaludt.

 

 

 

- Nem térhetnénk mi is nyugovóra? - kérdezte a lányka.

 

 

 

Az öreg az állatokhoz fordult:

 

 

 

Tyúkocskám,

 

kakaskám,

 

és te, tarka tehénke:

 

mit szóltok a beszédre?

 

 

 

- Dukk! - felelték az állatok.

 

 

 

Velünk ettél, velünk ittál,

 

mindnyájunkat jól tartottál:

 

álmodj szépet minálunk;

 

jó éjszakát kívánunk!

 

 

 

A lányka felment a kamrába, felrázta a párnákat, felhúzta és megvetette az ágyakat, aztán leült a székre, és várta az öregembert. Az csakhamar be is lépett, s lefeküdt az egyik ágyba; hosszú fehér szakálla leért a lábáig. A lányka a másik ágyba feküdt és elaludt.

 

 

 

Békességben pihent éjfélig; hanem akkor olyan nyugtalanság lett a házban, hogy fölébredt. A sarokból zirregés-zurrogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és nekicsapódott a falnak, a lépcső dübörgött, mintha leszakadna, és végül olyan robaj támadt, mintha az egész tető leomolnék.

 

 

 

A lányka először megijedt, de mert semmi baj nem érte, és a ház is elcsendesedett, csakhamar újra álomba merült.

 

 

 

Hajnalban, ahogy a nap fölkelt, kinyitotta ő is a szemét; hát mit látott, uramfia! Egy nagy teremben feküdt, és körülötte királyi pompa csillogott. A zöld selyemkárpitos falakon aranyvirágok virultak. Ágya elefántcsontból volt, fölötte vörös bársonymennyezet, odébb meg a széken egy pár gyöngyös topánka díszelgett.

 

 

 

A lányka azt hitte, álmodik. Fényes ezüstcsengőcskét látott az éjjeliszekrényén, de azt is csak álomnak gondolta; kinyúlt érte, fölemelte, hogy vajon igazi-e. A csengő megcsendült, s abban a pillanatban három díszes öltözetű szolga lépett a lány ágyához.

 

 

 

- Mit parancsolsz, kedves úrnőnk?

 

 

 

A lány nem értette a dolgot; megijedt, hogy talán késő van, és az öreg már fölkelt.

 

 

 

- Jaj, tüstént fölkelek - kiáltotta -, megfőzöm a reggelit, s ellátom a tyúkocskát, kakaskát, tehénkét!

 

 

 

- Sose fáradj! - hallatszott akkor egy hang, és egy gyönyörűséges ifjú lépett a terembe. - Király fia vagyok, és ezennel megkérem a kezedet. Egy gonosz boszorka elátkozott: vénséges vén, ősz emberként kellett az erdőben élnem, és nem maradhatott velem senki más, csak a három leghűségesebb szolgám, az egyik kakas, a másik tyúk, a harmadik tehén alakjában. És mindaddig szólt a varázslat, míg egy olyan derék, jólelkű leány nem téved hozzánk, aki nemcsak az emberrel törődik, hanem az állatokkal is. Te voltál ez a lány, és ma éjfélkor megváltottál minket a varázslattól. Az erdei házikó is visszaváltozott az én királyi palotámmá.

 

 

 

A leányka kezét nyújtotta a királyfinak, az pedig elküldte három hű szolgáját, hívják el a lakodalomba a szegény favágót meg a feleségét is.

 

 

 

- Hát a két nénémet nem hívjuk el? - kérdezte a menyasszony.

 

 

 

- Nem - felelte a királyfi -, azokat büntetésből a pincébe csuktam, és holnap reggel kiküldöm őket az erdőbe egy szénégetőhöz. Addig fognak szolgálni nála, míg meg nem javulnak, és meg nem tanulják, hogy a szegény állatokat sem szabad éhen hagyni.