Mesedoboz

Gárdonyi Géza meséje

6 éve | DVORZSÁKNÉ VARGA ERZSÉBET | 0 hozzászólás

Gárdonyi Géza: Hóvirág köszöntő

Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak?

Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e ujra teleszórni virággal a földet.

Vagy talán a mindenség ura gondolkodik?

Tehát szünet van. A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával. Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.

Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem birja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bizik, reménykedik.

S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.

A kis virágcsoport olyam nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.

- Élni és élni!

Ez az egyetlen törekvés.

- Miért?

Nem kérdi azt a világra érkezett.

Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kiván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.

- Csak élni, és élni ahogyan lehet!

De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön, hideg részvétlenség a kéklő magasságban.

Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.

hóvirág