Kányádi Sándor: A három lusta

Volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. S volt nekik három szép szál, de semmirevaló legény fiuk. Szépek voltak, daliásak, és olyan lusták, hogy még a nap is elálmosodott, ha rájuk sütött. Márpedig minden áldott reggel rájuk sütött, ott hengergőzött a hasukon, míg maga is el nem szenderedett a háromszéles paplanos ágyban. Ott szundított a nap a három lusta legénnyel, míg a harangozó, aki hiába várta, hogy delet húzhasson, mérgében meg nem rántotta a harangkötelet. Erre aztán a nap talpra ugrott, s felsietett a delelőre, hogy nekilásson az ebédjének.

Ilyenkor a három lusta legény is feltápászkodott, és úgy, ingben, gatyában odaültek az asztalhoz, hogy megegyék a nagy tál paszulylevest, amit az édesanyjuk, ha zúgolódva is, de minden reggel ott hagyott nekik, hogy azért éhen ne vesszenek.

Így ment ez napról napra. A falu dolgos emberei jókat nevettek az álmosan delelőre siető napon.

– Eszik már a lusták a fuszulykát – mondták, és nekilátott ki-ki a maga ebédjének.

A két szegény öreg szülő meg ilyenkor majdnem hogy föld alá süllyedt szégyenében. Fogadkoztak is magukban, hogy holnaptól aztán, törik-szakad, munkába állítják a legényeket is. De csak a fogadkozásnál maradtak, mert sem szép szóval, sem szigorúval, de még fenyegetőzéssel, veréssel sem tudták rávenni a három mihasznát, hogy valamit is dolgozzanak.

– Legalább a munka temetésére mennétek el, ti három semmirekellő!

– Hát oda, látja-e, szívesen elmennék – mondták egyszerre mind a hárman.

– Még a sírját is megásnám – mondta a legnagyobbik.

– Én még a sírját ki is falaznám, hogy kényelmesebben nyugodhassék – vállalkozott a középső.

– Én olyan koporsót csinálnék neki, hogy még az Ítélet napján se tudjon kibújni belőle – fogadkozott a legkisebbik.

– Hát akkor úgy legyen! – mondta az apjuk. – Itt a csákány, a lapát meg az ásó – adta kezébe a nagyobbiknak. – Ott a kert végében el is kezdheted a sírásást.

Kőmíveskalapácsot, vakolókanalat vett elő, s odaadta a középső fiának.

– Téglát, meszet, meg ami kell még, találsz a fészerben.

A kisebbiket meg a gyalupad mellé állította, megmutatta a szerszámokat s a koporsónak való deszkát.

– Amikor elkészültök, szóljatok, hogy annak rendje-módja szerint papot is hívjak – mondta az apa, s azzal otthagyta őket, s kiment a mezőre aratni.

A három lusta meg nekilátott, de serényen, a munkának. Azaz csak látott volna, de azt se tudták, hogyan fogják a szerszámot.

A nagyobbik már az első nekirugaszkodásra saját magát kólintotta főbe a csákánnyal.

A középső a tégla helyett az ujjára koppintott.

A kisebbik meg fordítva fogta a gyalut. A fűrésszel, szerencsére, már nem is próbálkozott.

– Hívhatom-e a papot? – jött haza estefelé az apjuk.

Szégyenkezve álltak a legények. Szemlesütve vallották meg, hogy hozzáértés nélkül még eltemetni sem lehet a munkát tisztességesen. Éppen ezért megállapodtak, hogy megtanulják: egyik a földmunkát, másik a kőmívességet, harmadik az asztalosságot, de csak azért, hogy ha már szavukat adták, akkor el is tudják temetni a munkát.

Így is történt. Másnap már a nagyobbik a kútásók mellett, a középső a kőműveseknél, a kisebbik meg az asztalosoknál inaskodott.

S három esztendő múlva, amikor fölszabadultak, már csak nevettek a régi vállalkozásukon. Dehogyis akarták ők eltemetni a munkát.

A nagyobbik máig is a legjobb kútásó a környéken. A középső olyan házakat épít, hogy csodájára járnak. S a kisebbiknek még álmában se jut eszébe, hogy koporsót csináljon, amikor olyan ajtókat, ablakokat, no meg bútort tud fabrikálni, hogy még a volt mestere is leveszi a kalapot előtte.