Kányádi Sándor: Meddig tart a rigófütty ? 

Megjött a tavasz, leterítette a köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén. 

- No míg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem. 

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttogni valóját. 

Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére. 

A parti füzek kihúzták öreg derekukat és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty? 

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien. 

- Hát ennek fele sem tréfa - kottyantotta el a korán érő cseresznye. 

- Kerek egy kérdés - gondolta az alma s a körte. 

- Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa. 

A szilva meg sem mukkant. 

- Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk. 

- Egy rigó, egy rigó. 

- Bár egy rigófiú. 

De nem volt. 

S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni. 

- Mi az a nagy csönd odalenn? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon. 

- A töprengés csöndje. 

- Miféle töprengésé? 

- Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty? 

- S aki kitalálja? 

- Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már fel is szusszant a dombra a tavasz mellé. 

Ültek és várták az eredményt. 

Napok, vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyenthette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is onnan is felharsant a rigófütty. 

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében. 

Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában: 

- Én megmondom, meddig ér a rigófütty. 

- Kicsoda mondja meg? - néztek fel a kicsi sombokorra. 

- Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet. 

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.