Mogyorókirály meséje

Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy fa, a fában egy odú, az odúban lakott egy mókus, a mókusnak volt egy szem mogyorója. De nem akármilyen szem mogyoró lehetett, különben a mókus nem őrizgette, spórolgatta volna időtlen idők óta télről télre.

Ám egyszer, amint mókusné asszony a port törölgette, a portörlő ronggyal a féltve őrzött mogyorót is a komódról fölmarkolta, és kimondani is rettenetes – az odú ablakán kirázta.

Pottyant a mogyoró a földre.

Koppant egyenesen egy nagy mohos kőre.

Eltörött, kettérepedt a mogyoró. S hát abban a minutumban egy gyönyörű hatlovas hintó gördült ki belőle. S a hintóban ott ült koronásan maga a mogyorókirály, aki egy pillanatra még kegyesen ki is hajolt a hintó ablakán, és koronáját mókusné asszony felé emelintette:

– Ágyő, nagysám, ezer köszönet és hála.

Mókusné asszony csak állt, csak állt az odú ablakában, és várta, hogy végre becsukódjék a szája, mert ámulatában nyitva felejtette.

Mogyorókirály fogata csak száguldott-robogott. De beszélték akkoriban, hogy talán nem is hintó volt, amibe hat gyönyörű mogyorószürke lett volna fogva. Volt, aki gyönyörű mogyorószínű Mercedesnek vélte-látta. Annyi bizonyos, hogy a gépkocsi a mai világban jobban találna.

Elég az hozzá, hogy azóta sem akadt senki se mogyorókirálynak még a nyomára sem. Nem is hallott róla senki, nemhogy lássa.

Nem is hallhatott, mert maga mókusné asszony is azóta is egyvégtében mind azt hajtogatja:

– Mióta a világ, olyat még álmomban sem láttam, de még csak nem is hallottam, hogy egy földre pottyantott mogyoró, koppant légyen az akár a mohos kerek kőre, olyat még senki sem pipált, hogy a mogyoró magától feltörne.

Aki nem hiszi, kipróbálhatja. Annak, aki minket mogyorókirály nyomára vezetne, dupla adag mogyorófagylaltot fizet – méghozzá tejszínhabbal – a mesemondó.