A fecske meg a szalmaszál

 

Hol volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy villás-

farkú fecske,

annak puha

fecskefészke,

a fészekben

kilenc apró,

sippogató

kisfecskéje.

 

Ott a fészek

az ereszben,

ott a fecske

a fészekben

kilenc fia

között fészkel,

játszadozgat

anyafecskénk

kilenc kicsi

kisfecskével.

 

Hanem egyszer

– hajahaj! –

jő rettentő

csúnya baj:

omlik puha

fecskefészek,

volt-nincs fészke

a fecskének,

nincsen fészke

se magának,

se a kilenc

fiókának.

Rakni kéne

másik fészket

kilenc síró kicsinyének.

 

Száll a fecske,

messze száll,

szalmát szedni

szálldogál,

talál is egy

szalmaszálat,

éppen jó lesz

gerendának.

Csőre közé

kapja hát,

s röppen árkon-

bokron át;

száll hazáig

sietve,

azaz szállna,

szálldogálna,

ha a szalma

a csőrében

olyan nehéz

nem lenne.

 

Aj, te nehéz

szalmaszál,

fárad szegény

csöpp madár,

szegény fecske

úgy elfárad,

földre ejti,

szalmaszálat,

földre kereng

szalmaszál,

melléje ül

le a porba

a kis fecske,

és busongva

hull a könnye,

hulldogál.

 

Sárgarigó

arra száll,

kis fecskére

rátalál.

Kérdi tőle:

„Mi a baj?”

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

„Rigó pajtás,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?”

 

„Sose búsulj!

– szól a rigó. –

Megmondom én,

mi volna jó.

Ketten könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!”

S kétoldalról

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

 

Sírhatnak hát

most már ketten,

sírnak is nagy

keservesen.

 

Búbosbanka

arra száll,

a sírókra

rátalál.

Kérdi tőlük:

„Mi a baj?”

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

„Búbosbankám,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?”

 

„Ne búsuljál,

ne zokogjál,

hárman könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!”

 

S háromfelől

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

 

Sírhatnak hát

most már hárman,

sírnak is nagy

búsulásban.

Bajszos sármány

arra száll,

a sírókra

rátalál.

Kérdi tőlük:

„Mi a baj?”

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva,

hüppögetve:

„Aj, te sármány,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?”

 

„Ne búsuljál,

ne zokogjál,

négyen könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!”

 

S mind a négyen

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

de hiába:

meg se moccan

ott a porban

az a kutya

szalmaszála.

 

Sírhatnak hát

most már négyen,

sírnak is ott

az útszélen.

 

Akkor arra

száll egy cinke,

egy szénfejű,

csöpp picinyke.

Kérdi tőlük:

„Mi a baj?”

Könnyét törli

szegény fecske,

s felel sírva

hüppögetve:

„Cinke pajtás,

nagy a baj!

Fészket rakni

erre jártam,

elejtettem

szalmaszálam,

hogyan rakjak

immár fészket,

hová tegyem

fészektelen

kilenc kicsi

kisfecskémet?”

 

„Ne búsuljál,

ne zokogjál,

öten könnyen

fölemeljük,

emeljük hát

pajtás együtt!”

 

S mind az öten

nekiállnak

annak a nagy

szalmaszálnak.

Húzzák,

vonják,

húzzák,

vonják,

végül öten

megmozdítják,

fölemelik

azt a szalmát,

a magosba

fölragadják.

Meg se állnak

hazáig,

a kis fecske

házáig.

 

Fészket rakott

hát a fecske,

csuda fészket

az ereszbe,

kilenc fia

között fészkel,

kilenc kicsi

kisfecskével.