Zelk Zoltán: A hóvirág 

 Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.

     Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

     – Miért mosolyogsz?

     – Nem a szellő hív játszani?

     Erre elnevette magát a füvecske.

     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!

     A másik fűszál csak most tért magához.

     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!

     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.

     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.

     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

     – Meg kell keresnünk a módját!

     – De hogyan?

     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

     – Én már kitaláltam!

     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.

     – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.

     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?

     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

     – Ki az, mi az?!

     – Fűszálacska! – volt a válasz.

     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.

     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.

     A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.

     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.