Móra Ferenc: Dióbél királykisasszony

Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál.

Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle.

– No – mondom –, én meg nem kérek már a körtemuzsikából.

– Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.

– No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád – évelődtem vele.

– Olyan nincs – rikoltotta a gyönyörű muzsika.

– Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?

Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.

No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.

– No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.

Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is.

– Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, amikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.

– Ez a grófkisasszony baba – mutatta be büszkén.

Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.

– De már ilyent ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.

– Ez a hercegkisasszony baba!

Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.

– Csak még királykis­asszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért.

– Hát majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.

„Nini, hátha lehetne is!” – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.

– Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak – biztattam magamat.

A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szer­kesszen az ember a kocsijára.

Nem telt bele fél óra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé.

– Itt a királykisasszony baba.

Böske kerekre nyitotta csillagszemét.

– Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva.

– Hát dióbél királykis­asszony.

– Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja.

Ez csakugyan olyan baba, amilyen még senkinek sem volt, de mindenkinek lehet.