Szép  Palkó

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.

Sírt a szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.

Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.

Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve sűrű rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa.

Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s amikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy-nagy ház égett volna.

 "Jaj - gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott."

Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.

- Egy életem, egy halálom! - mondta Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, apámuram!

Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:

- Ne te, ne, miféle emberizink jár itt?

Felelt Palkó:

- Én vagyok, apámuram.

- Hát ki s mi vagy te?

- Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.

- No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál - mondta az óriás -, mert megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!

Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.

Reggel, amikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:

- Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?

- Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.

- Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogózkodj jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.

Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:

- Palkó fiam, hunyd be a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád.

Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelintette a lábát, s egyik hegyről átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal, harmadik emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s azt mondta Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?

- Látok - mondta Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az, apámuram?

- Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet ismét.

Amikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?

- Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.

- Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekszik, csak hunyd be a szemedet.

Behunyta Palkó a szemét, s belefogózott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogyha kezével, lábával belé nem csimpeszkedik, lekapja az a cudar szél. Hanem az óriástól surroghatott, burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú langaléta lábát, hegyről hegyre, erdőkön, mezőkön átal, s egyszerre csak azt mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?

- Látok, édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja előtt.

- No ha itt vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé. Én istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.

Lemászott Palkó az óriásról, illendően megköszönte a jóságát, tiszteltette az óriás fiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.

- Jól van, Palkó fiam - mondta a király -, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.

Na, telt-múlt az idő, Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy megtette belső inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, attól fogva, hogy Palkót meglátta, szóba sem állott velük. Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné mindig szemmel tartotta, és tudott, amit tudott, s az neki elég volt. Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:

- Hallja-e, tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb leánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste lélek lánya!

- Ugyan úgy-e? - mondja a király. - Hiszen majd előveszem én Palkót. Tudom istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.

Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:

- Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy, hát hallgass ide. A palotámmal szembe azt a nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!

Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom elvégezni, amit parancsoltál.

- De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet, ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.

Behívatott két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.

Leült Palkó nagy szomorúan a tömlöc földjére, és sírt keservesen, hogy mért is tudta elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.

Hát, amint sírdogál magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs*, azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte, megcsókolta, cirókálta, marókálta, s édes szókkal vigasztalta.

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz - mondta a kicsi királykisasszony -, nesze, adok neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő alatt állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő. A harmadik rittyentésre, ami ördög van a világon, mind előszalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdőt.

Megörült Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az ostort, s kibújt a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott hármat nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott, zengett, mintha istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elő mindenfelől a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

- Azt parancsolom - mondta Palkó -, hogy azt az erdőt mind egy szálig levágjátok, a király udvarába béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.

 - Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza s aludjál.

Palkó visszament a tömlöcbe, de nem aludott: reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Hej, azalatt az ördögök mit csináltak! Vágták az erdőt előre-hátra, keresztül-kasul, reccsent, roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél, hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fűrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el őket.

Fölkel a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyatég vágódott csudálkozásában, hogy három itatós cseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig tudott feleszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:

- No Palkó, ezt jól elvégezted, de csak nyisd ki jól a füledet. Most azt parancsolom, hogy ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával, az a haricska még az éjen keljen ki, nőjön meg, érjen is meg, arasd le, csépeld ki, őröld meg, s reggelre főzd meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet.

Megszomorodott Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnőni, meg is érni!

 - Szót se többet! - rikkantott a király mérgesen - vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke.

Visszament Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, hogy miért is tudta elhagyni szegény édesanyját.

Hát amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja, marókálja, s azt mondja neki:

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze adok most egy aranycsapós ostort, bújj ki a lappancson, s ott, ahol tegnap éjjel, rittyents hármat, de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s föld alatt, mind előszalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen.

Palkó úgy tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát a harmadik rittyentésre annyi ördög szalad elő, hogy a földet bélepték, s még a csillagos ég is megfeketedett.

 Kérdi a legöregebb ördög:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

Mondja Palkó, mi nagy bajban van.

- Azon egyet se búsulj - mondta az ördög -, eridj haza s aludjál.

Palkó szépen visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Aközben az ördögök nekiestek a földnek, egy micre felszántották, bévetették. Még el sem boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnőtt; meg sem nőtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem csépelték, már megőrölték - hipp, hopp, megvolt a haricskaliszt, elő hamar egy nagy kondért a pokol fenekéből! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazal fát meggyújtották, a kondért tűzre tették; főtt, rotyogott a puliszka, meg is főtt már; elévesz Plutóné egy puliszkaverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét kondért a tűzre, süllent a kondér feneke, elválik a puliszka, fordítják a kondért, kiborul a földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.

Kakaskukorékolásra készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.

Bezzeg, hogy korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinált-e valamit az az ördöngös legény. Nézi a rettentő nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatós cseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.

Ahogy feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg sem állott. Amikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is felkaparták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:

- No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz. Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet. Holnap reggel menj ki az istállóba, ott van egy fekete ménló, egy fekete kanca, azután két sárga kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre addig járasd, amíg habot nem ver a testük. Ha nem, karóba húzatom a fejedet.

Hej, örült Palkó, hiszen ha csak lovakat kell járatni, az már könnyű dolog. Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja megtenni - szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:

- Látom, hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elő, hogy segítsenek.

 Azt mondja Palkó:

- Hát te mit gondolsz, lelkem édes királykisasszony? Tudok én lovat jártatni az ördögök nélkül is.

- Jaj, lelkem Palkóm, édes Palkóm - mondja a kicsi királykisasszony -, tudod-e, hogy az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárga kancacsikó a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrázik belé. Hanem hallgass ide. Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel bátran, ne féltsd a kezedet, üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat. Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged. Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a fejünkre, a többi a te gondod.

Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.

Palkó megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messziről hallotta hogy ott vannak a paripák, úgy nyerítettek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz, azt mondom. Amikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elő se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak - sirítsd! -, üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídláson, s a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal aló neki, vesd el magad! - repült a fekete ménló, mint a sebes szélvész. Amikor aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.

Azonmódúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de amikor a szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.

- Látod-e - mondta most a fekete kanca -, ugye, mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek ezért a sok szenvedésért!

Hallja ezt Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:

- Hallottad-e, mit beszélt anyád?

- Hallottam, csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez órától fogvást!

Aj, repült is a csikó, hogy a lába nem ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön át, erdőn, mezőn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látok egy sasmadarat, hétrőfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.

 - No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én most keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz átal a fejeden, s kölespásztor lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre egy csikót meg egy legényt, mondjad neki, de bizony láttál, amikor ezt a kölest elvetették.

 Úgy is lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:

- Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?

- De bizony láttam, amikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem több.

- Nem azok voltak, akiket én keresek - mondta a sas, s azzal visszafordult, s meg sem állott hazáig.

Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.

- Ó, te boldogtalan, te - mérgelődött a királyné -, hiszen az a kölesvetés a te leányod volt, a pásztora pedig Palkó. Hogy tudtak így elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!

Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.

Ezalatt Palkóék is vágtattak hegyen, völgyön átal, de a csikó most már kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látom, hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy rőfnyire szakad a láng.

 - No, ha látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én bárány leszek, te pedig pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy szép legényt, mondjad neki: láttál, amikor ezt a bárányt fiadzották.

Úgy is lett. Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult mérgesen, repült haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.

De még csak most lett igazán mérges a királyné.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te lányod volt, a pásztor pedig Palkó. Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak.

Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt. Hátraszólt Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz? Mintha láng perzselné a szőrömet.

- Látom, hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem látom az eget a füstjétől.

 - No, ha látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen a fejünkön keresztül nem bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belőlem, Palkó, tebelőled a kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót s ilyen legényt, mondjad, de bizony láttál, amikor ezt a kápolnát építették.

Mire keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a sas is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a remetét:

- Ugyan bizony, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?

- Hát biz én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy esztendővel, amikor ezt a kápolnát építették.

 - No, ha akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondta a sas, s visszarepült a királyi palotába.

A királyné már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.

- Megint elbolondítottak, ugye? No, az sem fele kár, amit te megeszel!

Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy, őneki azt mondta a remete, hogy most esztendeje látott egy szürke csikót; a királyné majd megpukkadt a méregtől s bosszúságtól.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod. No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítanak!

Abban a minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látok egy sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad a láng a szájából.

 - No, bizony, ha látsz, tudd meg, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a sólyommadár.

Hiszen azt jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az, ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, olyan ügyesen alábukott mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kő nem találta el. Ami kő volt a tó partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni.

Amikor aztán egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta őket, de olyan erősen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltotta feléjük, ahogy a torkából kifért:

- Kifogtatok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megverted a vasrúddal, te gyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De megátkozlak, hogy elfelejtsétek, mintha soha nem is ismertétek volna egymást.

Többet nem szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.

Ahogy elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a récéből pedig Palkó, még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem tarthattak senkitől, semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy kicsit eldiskuráltak, hogy lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta őket az álom, s elaludtak.

 Reggel, amikor fölébrednek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdezi Palkó:

- Ki vagy, te szép leány?

A leány is kérdezi:

- Hát te ki vagy, te szép legény?

Mondja ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.

Telt-múlt az idő, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony lakott; járt oda hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.

Amikor éppen egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket, Palkó azt látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hol a királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott.

- No, az igazán csudálatos álom - mondja a leány. - Én meg azt láttam ma éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.

Néznek, néznek egymásra, eszénkedni kezdenek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy ők ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett az eszük, s haj, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.

Mindjárt megfejtették az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a király s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, amíg haza nem értek.

Csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon férjet magának. Bezzeg, hogy szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig foly a bor s a pálinka s a mindenféle lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett, s meg sem állottak, amíg a Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

Benedek Elek  meséje