Tordon Ákos: Három napsugár kisasszony

Amikor a Nagy Hegyek Országában éltem, sokat időztem a legzöldebb Tengerszem partján. A három Napsugár kisasszonyt is ott pillantottam meg. Éppen fésülködtek. A Tengerszem volt a tükrük, fésűjük színarany. Ó, be szépek voltak mind a hárman!

 Az egyik csupa csillogás, a másik csupa ragyogás, a harmadik csupa fény! Ha még sokáig néztem volna őket, megvakultam volna a nagy fényességtől. Ezért inkább behunytam a szememet. De még így, behunyt szemmel is láttam őket, sőt, csak most vettem észre igazán káprázatos szépségüket és – varázslatos dolog! – a beszédüket is hallottam. Muzsikált a szavuk, halkan, akár a legfinomabb méhzümmögés.

 -Én bejárom a világot, és megénekelem a világ szépségeit – mondta Csillogáska, a legidősebb Napsugár kisasszony.

 – Én is bejárom a világot, és megkeresem a Szerencsét – mondta Ragyogáska, a a középső Napsugár kisasszony.

 – Én itt maradok, és megvárlak benneteket – mondta Fényeske, a legkisebbik napsugár kisasszonyka, és lerúgta lábáról arany cipellőjét.

 – Jó – szólt a másik kettő-, alkonyattal itt találkozunk!

 Azzal az egyik ment erre, a másik arra. Fényeske leheveredett a zöld fűre. Föléje hajoltak a vadvirágok, köréje szálltak a pillangók, hozzá röppentek a madárkák. Icipici bogárkák dünnyögtek a fülébe, az erdőből ellátogattak hozzá a vadak, s a fürge gyíkok, míg sütkérezni a napra feküdtek, elmondták neki életük történetét.

 Fiatal lány ült a  Tengerszem mellett merengő sziklára, és a boldogságról énekelt. Fiatal favágók pihentek meg a réten, és a boldogságról álmodtak. Öreg anyóka üldögélt a farönkön, kendője alatt bóbiskolt az alkony.

 A Tengerszem tükre feketedett, a halak  s a szabad szemmel láthatatlan parányi élőlények nyüzsgése megszűnt, Fényeske megborzongott, haragos pillantást vetett az égen kódorgó felhőbáránykára, s elhajított aranycipellőjének keresésére indult. Szerencséjére jött a Szerencse, tenyerében hozta neki. Fényeske megköszönte és táncra perdült benne.

 Az öreg anyóka kendője alatt felébredt az alkony. Fényeske aggódva pillogott az égre: fogyott ott a fény, hanyatlott a nap. Végre, pihegve, megérkezett Csillogáska, utána nemsokára Ragyogáska is aláereszkedett fáradtan a halványuló égből.

 -Nos-kérdezte Fényeske-, megénekelted-e a világ szépségeit, Csillogáska?

 – Hová gondolsz, Fényeske húgom! – felelte Csillogáska, és elpirult az alkonypírban.

 – Belátom, tévedtem, amikor azt gondoltam, egyetlenegy nap elegendő ahhoz, hogy meglássam és megénekelhessem a világ szépségeit.

 Fényecske nem szólt erre semmit, de dalolni kezdett. Csillogáska felkapta a fejét, mert húga a világ szépségeiről dalolt: a fű s a vadvirág illatáról, a kecses pillangókról, a madárkák daláról, az icipici bogárkákról, a szorgalmas hangyákról, egy lebegő virágsziromról, az erdei vadakról, a szikla fenséges nyugalmáról, az égbolt derűjéről, a vidám favágókról, az öreg anyóka békéjéről, a Tengerszem szépségéről, a halak ezüst villódzásáról…

  – Ó, mondd, húgom, hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent láttál meg a világ szépségeiből, holott nem mozdultál el erről a helyről? – kérdezte csodálkozással Csillogáska.

 – Ó, nővérem, – felelete Fényeske –  én nyitott szemmel hevertem itt a fűben, míg te bekötött szemmel jártad a világot! – s azzal a másik nővéréhez fordult:

 – Találkoztál-e a Szerencsével?

 – Ó – biggyesztette a száját Ragyogáska -, balga voltam, amikor azt hittem, egyetlen nap elegendő ahhoz, hogy megtaláljam a Szerencsét, hiszen az emberek nagy része egy életen át hajszolja hiába!

 Ekkor felemelkedett a farönkről az öreg anyóka és haza hessentette a három Napsugár kisasszonyt. Szerencsére még naplemente előtt hazaértek. Én még ott maradtam a Tengerszem partján, s hallottam, amint az öreg anyóka, mintegy magának, ezt felelte Ragyogáska szavaira:

 – …mert az emberek még nem tanulták meg, vagy már elfelejtették, hogy a Szerencse ott kopogtat, ahol nem keresik, nem hívják, és nem is lesik.